Destiny has a funny was....

De bele is kezdek inkább… Péntek hajnali 4 óra 15 perc, a telefonom ébresztője próbálja tudomásomra adni, hogy ideje volna felkelni, amennyiben el szeretném érni a budapesti

IC-t, állásinterjúra igyekeztem ugyanis. „Reggeli” rutinom kezdődik lefőzöm az erős feketét, imádom az illatát. Kortyolgatások közepette harapok valamit, fontos hogy jól induljon a nap, közben gondolkozom, mit ne felejtsek itthon.

Rendben, már a vonaton vagyok, persze fűtés nincsen a hajnali órákban, miért is lenne ez itt nem a melegedő! Közel 3 óra és már fent is vagyok… Kelenföldön kell leszállnom, onnan a legközelebb az úti célomhoz. Kis izgalommal ugyan, de túl vagyok az interjún.

Hm… következő napirendi pont egy kedves barátommal való találkozás, ügyes-bajos dolgok megbeszélése. Közben telik az idő… Hoppá már este 5 óra lassan indulnom kell, hogy elérjem a háromnegyed 6-kor induló pécsi IC-t. Beállok a Keleti pályaudvari jegypénztárba, közben a hátam mögött egy kedves hang a másik pénztárnál, mely nemzetköziként van feltűntetve, próbál angolul érdeklődni, hogy hol lehet jegyet venni Pécsig... nem sok sikerrel, hiszen miért is beszélnének ilyen „jelentéktelen” helyen idegen nyelvet. Jószándékúan megfordulok: „- You can buy ticket here…” –Ohh, thank you!”

Miután sorra kerültem, a jegypénztáros kisasszony közli velem, hogy:”Ja hát helyjegy az nincs…vagy felszállok a vonatra és fizetem a büntetést vagy megvárom a következőt…”

Döntésem egyértelmű volt, nem várok! Majd megszólítottam az akkor még ismeretlen lányt: „-Houston we have a problem!” Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ugyanabban a cipőben járunk és, hogy mit lehet tenni ilyenkor. Először kicsit furcsán nézett rám, hogy vajon mit akar ez a srác, a bizalmatlanság kiült az arcára. Majd miután megnyugtattam, hogy nem elrabolni szeretném, elindultunk a vonat felé és megcéloztuk a büfékocsit. Végre valahára elindultunk…”What’s your name?” – kérdeztem „My name is Julie (Zsüli), I come from Paris” Oh, hát ez szüper… „és mit csinálsz Pécsen? -Pihenni jöttem pár napra, úgy döntöttem , hogy eljövök ismét, már voltam itt 2 éve, amikor a Sziget Fesztiválon jártam, akkor leugrottunk barátaimmal Pécsre!” Az idő egész gyorsan rohant, szinte észre sem vettük, tanítottok egymást, ő franciául, én magyarul és már meg is érkeztünk. Annyira jól összebarátkoztunk, hogy telefonszámot cseréltünk, arra az esetre, ha valami kérdése lenne. Megérkeztünk, sietett, mert a peronon már várta a hosteles srác…a táskáját meg ott felejtette az ülésen. Utánaszóltam: „-Hey Julie your bag!” „Oh mercy…” Majd elváltunk… Akkor még nem is sejtettem semmit. Az esti rövid sms üzenete után, arra gondoltam másnap írok neki, hátha van kedve eljönni beszélgetni, enni valamit és megnézni a várost. It’s Saturday… rövid szöveges üzenetem megértésre talált, így fél hétkor találkozó a Meki előtt a ló farkánál, ahogy a Pécsiek mondják! Eljött az este, majd megpillantottam a hátát. Válla egyik oldalát megkopogtattam, hátha megviccelhetem. Az ügyes kis trükk nem jött össze, itt gyakorlott játékosról van szó kérem szépen. Ellentétes irányba fordult, mint ahonnan az érintés jött, majd a vonatúton fel sem tűnő bájos kis arc két szép szempárja mosolygott rám. „-Comment cava?” – kérdeztem, ennyit már megtanított franciául. „Köszönöm, jól vogyok”-felelte. Rövid városnézés után utunk a közeli étterembe tartott. Gasztronómiai áttekintés után már jóízűen vacsoráztunk két fajta bor, valamint deciliter társaságában. Miután túl voltunk szükségleteink alap kielégítésén, javasoltam neki, hogy üljünk be egy igen hangulatos kis helyre, ahol beszélgethetnénk tovább, mivel ellenvetés nem volt, így is történt. A Coul Tour Caféba telepítettük át a hardware-t. Akkor kezdtem észrevenni, hogy ebben a lányban van valami, valami különleges, amit nem tudtam megmagyarázni. Két idegen ember, akinek különbözik a kultúrája, más nyelvet beszél és mégis szinte szavak nélkül megértik egymást. A sors furcsa fintora, hogy ugyanabban az időben, ugyanott voltunk! Két különös utazó, akik nem egy világban élnek és mégis most Pécsen sejtelmes félhomályban kellemes salsa zene közepette ott ülnek és úgy beszélgetnek, úgy megértik egymást, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Megérintett a személyisége, az a bájos kisugárzás, ami körbevette őt. A keresztnevén kívül szinte semmit sem tudtam róla korábban. Hivatalos értelemben nem, azonban mégis egy nyelvet beszéltünk, közben az idő úgy rohant, mintha kergették volna. Lassan elbúcsuztunk, majd a végén megkérdezte: „-Is it the last time i see you?” „-Szerintem nem…”

 

Másnap, small message sending:

„-Hi Julie! Comment cava? We can meet today if you want? About 19h front of the Trafik Club?

Nem kellett sokáig várni a válaszra:

„.-Hi Richard! Hogy Vogy? You are so nice…I thougt it was the last night I saw you…I’m really suprise! It’s a good surprise. …so have a nice day. For me at 19h is ok.”

Örültem, hogy ismét láthatom… Vártam, hogy teljen az idő, közben a napi dolgaimat intéztem.

17:27 önnek egy új üzenete érkezett:

„-Sorry for this night. I think I couldn’t i am a little bit ill or mélancolic i don’t know. It’s very nice to be here but i’m not the good tourist for you. I’m too crazy and complicate…Thanks for all. See you soon i hope.”

 

Összeszorult a torkom, mi történhetett…Elindultam hát megkeresni, nem lehet, hogy így érjen véget ez a különös találkozás. A hostelben ahol megszállt nem volt, közben próbáltam elérni telefonon (egész hétvégén bolond volt a mobilja). Végre felvette:

„-Hallo Julie! Are you okay? Where are you?” „-I’m in the Café where we were yesterday together…”

3 perc és ott voltam, siettem! Mikor meglátott, mosolygott és azt mondta örül, hogy lát. Egyedüllétre volt szüksége az otthoni rossz dolgok miatt.

 

„Hát ne légy most egyedül, Valentin Nap van ma és különben is jöjj velem”

Erre azt mondta, hogy én vagyok az ő hőse! Let’s get down here! Beszálltunk az autóba és valami egészen különleges miliőbe csöppentünk – a Mátrix egyik filmjelenetéhez tudnám hasonlítani – körülöttünk megszűnt létezni minden. Szavakkal nehéz leírni, hogy mennyire tökéletesen meghitt volt a helyzet. Nem tudom ki járt már hasonló cipőben, hogy egy teljesen idegennek hitt személyben megtalálja a lelke másik felét? Csak vezettem este a kivilágított Pécsen, közben kedvenc zenéink szóltak és összekapcsolt minket az élet.

Fél nyolcra sajnos vissza kellett mennie, szülei aggódó hívását várta a szállón.

Rövid kitérő nálam, egy feles magyar pálinka kóstolás tőlem, gyors salsa tánc lecke tőle! Majd visszavittem. „Thank you all Risárd!” „-It was my pleasure!” Átölelt majd két puszit cuppantott az arcomra, szinte időm sem volt viszonozni majd kiszállt!

You leave me...Pécs... and Hungary – gondoltam.

Egy Ben Harper dal jut eszembe, Boa Sorte – Good Luck! című száma…

„That's it

There is no way

It's over

Good luck”  https://www.youtube.com/watch?v=3CMqG91Ftf4

 

Hétfő van, az agyam ezerrel kattog...este tizenegy óra...

Új levél érkezett, feladó Julie....Julie from Paris

Tárgy: I miss you

Hiányozni fogsz! Good luck Julie! God bless you!